A napunk ismét korán kezdődött, 9 órakor már a recepciónál kellett lennünk, hiszen indult a túránk. Olyan szerencsében volt részünk, hogy az 5 fő miatt privát túrát indítottak részünkre, azonban azt elfelejtették előre közölni, hogy a választott túrákat egyszerre toljuk le, vagyis majd csak délután 4 körül érünk haza. Visszamentünk átöltözni, mert közölte a túravezető, hogy vizesek leszünk, vigyünk fürdőruhát, így alig 40 perces késéssel sikerült is elindulnunk a közel 6 kilométeres túrára.

Csúcsra fel!

Reggel kiderült az is, hogy hiába alkudtuk le a túra díját, a nemzeti parkba való belépésért fizetni kellett 1 RM-et, valamint 5 RM-et, ha fényképezni szerettél volna, ráadásul eszközönként, persze ki is volt írva, hogy aki megszegi a fotózási szabályt, azt 3 évre leültethetik illetve 20.000 RM-nek megfelelő összeget is ki kell fizetnie. Nos, ezt kevésbé értettem, hogy mi az ami ennyire fontos lehet, hogy csak 5 RM-ért fotózható, mindenesetre nem vitatkoztunk, kifizettünk mindent, emberenként azonban csak 1 készülékre, igaz egedül én voltam az a geek, akinél 3 készülék is volt :D

Elindultunk a dzsungel mélyébe. Az idegenvezetőnk egy nagyon jó fej fiatal srác volt, sok mindent tudott az erdőről, vette a poénokat is. Éppen csak átléptük a Nemzeti Park küszöbét, máris találkoztunk a fán egy fiatal viperával. Közölte a vezetőnk, hogy másfél óra alatt belehalsz a marásába és a legközelebbi szérum Kuala Lumpurban van. Nem rossz kezdésnek :)

Haladva a kialakított ösvényen, rengeteg érdekességgel találkozunk, mint a háromszög alakú fával, a gyömbér, mint természetes moszkító űző, női problémákra levél, illetve energiabomba levelet kóstoltunk. Találkoztunk azzal a fával is, melyből a bennszülettek készítik a mérgezett nyilaikat. Maga a fa törzse nem mérgező, de ha vérrel érintkezik, akkor viszonylag gyorsan belehal az illető, jobbnak láttuk elkerülni inkább. Azt is megtudtuk, hogy az esőerdőben található fák életkorát a magasságukból következtetnek, ugyanis nincs évgyűrűjük, olyan egyszerű oknál fogva, hogy nincsenek évszakok azon a vidéken.

Eltelt már közel 1 óra, mikor el kezdett cseperedni az eső, ekkor a Teresek Hill helyett a Canopy Walkingra mentünk inkább, mert azt esőben lezárják és mindaddig nem nyitják meg, míg a függőhidak meg nem száradnak a balesetveszély miatt. Túravezetőnk egyedül hagyott minket a 7 darab függőhíd megmászásával, neki már nem akkora élmény. 10 méteres távolságban lehetett menni a súlyelosztás miatt. Mivel egy kis dombról indultunk, ezért felfele már nem igazán kellett mászni, a talaj folyamatosan mélyült, így szinte mindig egyenesen szeltük át a két fa közötti távolságot, az utolsó hidaknál már 50-60 méteres magasban mászkáltunk, hihetetlen jó érzés volt a lombkoronák között sasszézni, ráadásul egyre jobban kilengett a lépésektől a híd. A napi adrenalin meg is volt. Mire mindenki épségben leért, elkezdtünk visszasétálni a kiindulópontra, hogy folytassuk utunkat a hegytetőre, mikor megérkezett a napi eső mennyiség, szerencsénkre csak negyedórát esett, így hamar folytathattuk utunkat.

A hegytetőre menet rövidítettünk és nem a kiépített ösvényen mentünk fel, hanem egy másik, kijárt ösvényt használva, ahol kötelek segítségével tudtunk haladni, a vezetőnk elmondása szerint ez a könnyebb út. A hegytetőre érve kaptunk citromfüvet a vizünkbe. A dzsungel egy nagy patika, szinte mindenre van benne gyógyír hangzott a bölcselet. Kis pihenés után visszamegyünk a Tembeling folyó partjára, ahol vár ránk a motorcsónak.

A dzsungel közepe

Míg várunk a hajóra egy apró forrás tiszta vizében megmossuk az arcunkat és iszunk is belőle. A hajónk egy kis ladik volt, de annál gyorsabban száguldott felfele a sodrásnak, a kisebb csobogások meg sem kottyantak neki, még a kanyarokat is teljes gázzal vette be. Csodáljuk a folyópartot, mikor meglátunk egy hatalmas iguánát kijönni a vízből, hihetetlen volt.

Egy jó 20 perces csónakázás és vízfröcskölés után megérkezünk az Orang Asli törzs lakhelyéhez, mely őslakost jelent malájul. A törzs létszáma kb. 3000 fő, azonban ebben a faluban kb. 30-40 ember élt. Elsőre nagyon furcsa volt nekünk, hiszen mondta a túravezetőnk, menjünk körbe nyugodtan és 15 perc múlva találkozunk. Egyikünk se lett volna a helyiek helyében, olyannak tűnt mint valami cirkuszi mutatvány, mintha Te otthon lennél és jönnének emberek fotózni miközben eteted a gyereket stb.

Miután visszatértünk vezetőnkhöz, mesélt a törzsről, szokásaikról, mint például egész életükben csak egyszer házasodnak, ha az egyik fél meghal, akkor egyedül élik le a hátra lévő életüket, valamint sok gyereket szülnek, hiszen nincs más dolguk. A lánykérés egy szomszédos faluból úgy történik, hogy a fiú beszél a falu vezetőjével, aki kikéri a másik falu vezetőjétől a jövendőbeli feleséget, akiket összezárnak egy éjszakára. Se a férj jelölt, se a feleség jelölt nem jön ki az ajtón reggelig, akkor együtt lehetnek az idők végezetéig. A munkamegosztás szerint a férfiak vadásznak heti 3-4 alkalommal, főleg kisebb állatokra, mókusra, majomra, míg a nők főznek, házat építenek, művelik a veteményest. Nagyon érdekes szokás, ha valaki meghal a törzsben, akkor a falu tovább áll, a tetemet pedig felakasztják egy fára becsomagolva, hogy az állatok ne egyék meg.

Vadászfegyverük egy 3 méteres, kézzel készített köpőcső, melyet kb. 2 hétig készítenek. Ezen fegyvert be is mutatták nekünk használat közben, sőt mi is kipróbálhattuk, hogy a keresztre feszített plüss macit eltaláljuk-e. Nos, a lányoknak sikerült ez a mutatvány sokadik próbálkozásra. Megmutatták, hogyan lehet nádszárból tüzet csiholni. 15 RM-ért vettünk a helyiektől a köpőcső kicsinyített mását nyilakkal együtt, mely csodás darab az biztos, 3-4 nap alatt készül el és mindegyik egyedi darab. A pénzből pedig a túravezetőkkel hozatnak általában rizst, illetve egyéb élelmiszert. Lassan végéhez ér a túra, irány vissza a hajó és a szálloda, de előtte megálltunk még fél órára fürödni a dzsungel közepén a folyóban, ami elsőre nagyon jól hangzott, de kiderült, apró kis halacskák lakják, akik szeretik csipkedni az embereket, így hamar feladtuk a fürdőzési vágyunkat :D

A szállodába visszatérve lemostuk magunkról a dzsungel porát és átmentünk a túlpartra vacsorázni az egyik vízen úszó étterembe. Szokásunkhoz híven amint beültünk, leszakadt az eső, mely rendületlenül esett több, mint egy órát, mikor már nem tudtunk tovább várni és a még mindig szemerkélő esőben visszamentünk a szállásunkra. Gondoltuk, kicsit lepihenünk, mikor is felébredt a dzsungel és előjöttek az állatok, így egy egész vaddisznó csorda röfögött a teraszunk előtt, és persze tapír barátunk is megjelent. A felhőszakadás már-már szokás szerint tönkre vágta az internet hozzáférést, az egész környéken megszűnt a szolgáltatás, így időben sikerült lefeküdnünk, hiszen másnap egy közel 500 kilométeres kocsikázás volt hátra.